OVER_1November 14-én megjelent az Over Magazinban az Elbrusz megmászásáról szóló cikkem. A cikk magazin internetes oldalán csak részben olvasható, illetve csak előfizetéssel tölthető le teljes terjedelemben, ezért az alábbiakban közre adjuk a cikk teljes szövegét:

"Vasárnap este negyed 7-kor indult a vonat a Keletiből, 11 óra körül voltunk Csapon. Útlevél ellenőrzés, papírkitöltés, bő 1 óra várakozás és felszállhattunk a kijevi vonatra. Kaptunk ágyneműt, aztán lehetett is aludni. A fekvőhely a termes kocsi folyosó oldalán volt és kicsi. Lehetett úgy 50x170 centi, hason fekvéshez túl rövid. A vonat tele volt, erre ez az utazási mód teljesen természetes.  Az egész napos vonatozás után este 8 órára értünk Kijevbe, három óránk volt a következő vonatunk indulásáig. Egy nagy kupacba raktuk a hátizsákjainkat és két csoportban tudtunk egy keveset sétálni a pályaudvar környékén. Fura volt olvasni a McDonalds cirill betűs étlapját. Éjfél előtt 1 perccel indult a következő vonatunk. Légkondi nem volt, így borzasztó volt a meleg a kocsiban még éjszaka is. Egy rövid szakaszon egész közel haladtunk el a Fekete-tenger mellett. Több, mint 27 óra vonatozás után hajnali háromnegyed 4-kor érkeztünk Mineralnije Vodiba, ahol egy kisbusz várt ránk és még 3 órás izgalmas út Terszkol faluig. A sofőr lehúzott ablak mellett sokszor az út bal szélén haladt, szerintem néha szundikálva. Megkönnyebbülve szálltunk ki a panzió előtt. Lepakoltunk és reggeli után elindultunk egy akklimatizációs túrára. A kb. 2100 méter magasan fekvő faluból fellibegőztünk egy fa kétülésessel 2700 méterre. Innen még két órányit gyalogoltunk a kis Cseget 3404 méteres csúcsára. Gyönyörű kilátás nyílt a csúcsról az Elbruszra, végig lehetett látni az utat, amerre pár nap múlva gyalogolni fogunk. Az idő nagyon szép volt, még napozni is lehetett. Az Elbrusszal szemben a csúcs másik oldalán is volt két négyezres: a Donguz-orun és a Nakratau. A Nakratau engem a kedvenc hegyemre, az Ama Dablamra emlékeztet. Megvan a hósipkája, gleccserből az orra, csak jó 2 ezer méterrel alacsonyabb.


A háromnapos utazás és a Cseget megmászása után nagyon jól esett hamar lefeküdni aludni.
A következő nap újabb akklimatizációs túrára indultunk, ezúttal kisbusszal. Útközben útlevél és határsávengedély ellenőrzés volt. Az út jó része földút volt. A gleccserpatak mellett gyalogoltunk az Adylsy völgyben egész a Green hotelnek nevezett bódéig. Szép gleccserek jöttek le a hegyről, három összefolyt egybe, majd csatlakozott hozzájuk még egy. Az aljuknál pedig egy tó, abból indult ki a patak, ami mellett jöttünk idáig. Visszafelé egy kis eső is elkapott, de nem volt vészes. Mire egy kis málnáshoz értünk, már le is lehetett venni az esőkabátot. Visszabuszoztunk a faluba, délután pedig elsétáltunk a falu széléig, ahol két ágyú volt a hegy felé felállítva. Miután egy ilyen ágyúval nem lehet átlőni a hegy fölött Grúziába, hihetőbbnek tűnt az a magyarázat, hogy a nagy dörrenéssel akarják elindítani a lavinákat a hegyoldalról.
Este még szétválogattuk a felszerelést, mi az, amit a panzióban hagyunk, és mit viszünk föl a hegyre. A felszerelésen kívül minden ennivalót és vizet is vinnünk kellett, a hegyen természetesen nincs bolt. Reggel mikrobusszal mentünk a völgy végébe és Azau faluból két felvonóval jutottunk fel 3500 méterre. Egy kis szuszogás, aztán fel a zsákot és még 240 méter szint gyaloglás Garabashi állomásig. A szállást hatalmas méretű hordókból alakították ki, egy hordó 6 személyes volt. Lecuccoltunk, de elhelyezkedni nem tudtunk, mert az előző társaság még nem ért le a hegyről. A „turisták” ugyanis innen ratrakkal vitetik fel magukat a Pastuhov sziklák tetejéig és csak 4900 méterről másznak. Akklimatizáció nélkül persze kérdés, hogy milyen eredménnyel, no és mennyire sportszerű teljesítmény ez. Mi inkább felgyalogoltunk 4000 méterig. Útközben láttunk néhány gépet, amelyek az utat és az új felvonót építették. Az utunk egy része a gleccseren egy olyan „úton” haladt, amit a ratrak kotort össze. Így legalább nem kellett attól félni, hogy hasadékba lépünk. A szélén a piros karók, hogy rossz időben se lehessen eltévedni. A gleccseren egyébként nagyon sok patak folyt lefelé. Mire 6 óra körül visszaértünk, el tudtunk helyezkedni, majd vacsorafőzés, egy kis beszélgetés, és bújtunk a hálózsákba.
Elég pocsékul aludtam, de mégis pihenten ébredtem. Reggeli után pakolás, majd indulás. 400 méter szintet kellett megtenni, néhol elég meredeken. Szűk 2 óra alatt felértünk a néhai Prjut 11 állomás fölé épített konténerekig. A berendezés rendkívül egyszerű: két dormit kétszintes alvóhellyel. A hátizsákoknak már elég szűkös hely maradt csak. A közös helyiségben egy asztal, padok és egy gáztűzhely nagy palackkal.
A mai akklimatizációs túra 4100 méterről 4500 méterig volt a gleccseren. Feljövetelünk előtt rendeltünk fejenként 10 liter vizet, amit ratrakkal kellett volna felhozni, de nem érkezett meg. A túra után, ahogy visszaértünk, rögtön elkezdtünk gleccservizet forralni. Ez 4 ezer méter magasan már komoly, időigényes program. Még az egyliteres edényben is bő negyed óra, mire felforr a víz, hát még egy 8-10 literes fazékban! Több óra. Így jóval kevesebbet ittunk, mint kellett volna ilyen magasságban. Éreztem is a hiányát.
A következő nap is vízforralással kezdődött. majd reggeli, utána pedig az utolsó akklimatizációs túra, ezúttal már majdnem 4900 méterig, a Mont Blanc teteje fölé. Visszatérve délután 5-ig forraltunk vizet, teát készítettünk és a mászózsákba a csúcstámadáshoz szükséges felszerlést. Másnap lesz a csúcstámadás, így korán lefeküdtünk.
Hajnali egykor ébresztő, tea, keksz, készülődés és kettőkor elindultunk. Nem volt túl hideg, a szél se fújt, csillagos volt az ég. Mindenki ilyenkor indul a csúcsra, sokfelől látszódtak az imbolygó fejlámpák szépen sorban. Nyugodt tempóban haladtunk. A ratrak kétszer is elhaladt mellettünk, vitte az „úri” mászókat. Sokan úgy gondolják, ha már befizettek az Elbrusz megmászására, az minél kisebb megerőltetéssel járjon, a szervező tegyen meg mindent az ő sikeréért.
Ahogy 5 ezer méter fölött elkezdődött a haránt elkezdett világosodni, már nem is volt szükség a fejlámpa fényére. Kezdtünk szétszóródni. Ahogy a harántból elértem a nyeregbe még csak 5130 métert mutatott az órám. A kétharmada már megvan, de még 512 méter a csúcsig. Levettem a hátizsákom, ettem egy kis csokit, ittam teát, közben néztem azokat, akik előttem másztak. Innen még meredekebb szakasz következett, mint eddig. Nagyon lassan haladt mindenki. Tovább indultam én is. Egy lépés szinte csak egy lábfejnyi volt. Mentem, megálltam, megint mentem, megint megálltam. Lassan felértem a meredek emelkedőn, kezdett laposodni a terep, de a csúcs még nem is látszódott. Csak a kis piros zászlók jelezték, hogy jó irányba haladok. Hol én előztem meg másokat, hol mások előztek meg engem. Aztán végre feltűnt a csúcs! De addig még hosszú, lassú emelkedő volt, majd közvetlenül a csúcs előtt egy kb 20 méteres kemény szakasz, és 10 óra 15 perckor fenn álltam Európa tetején! 5642 méter, sikerült! Csúcscsoki, csúcsfotó, csúcsvideó és jó 20 perc nézelődés után indulás lefelé, hiszen a csúcs csak az út felénél van. Szépen sütött a nap, egyre melegebb volt, elkelt a 60-as faktorú napkrém is! (Láttam olyat, aki nem kente be magát. Mire leértünk az arca vörös volt, mint a rák!) Ahogy haladtunk lefelé egyre könnyebb volt lépni, egyre több volt az oxigén.
Délután háromkor már a hálózsákomban feküdtem, a cippzárját húztam fel, amikor elkezdett esni az eső. Nagyon jól esett egy rövidet aludni. Este a vacsoránál beszélgettünk a mászás során szerzett élményekről. Hamar lefeküdtünk aludni, volt mit kipihenni.
Másnap reggeli után már indultunk is lefelé. Végig ereszkedtünk, hamar leértünk a felvonókig. Az ebéd saslik volt, már Azau faluban a felvonó alsó állomásánál. Hogy a délután se teljen tétlenül, miután lepakoltunk a panzióban, elindultunk egy 30 méteres, legyezőszerűen szétterülő vízeséshez, ami persze a gleccserpatakon volt. Útközben szebbnél-szebb bazalt oszlopokat láttunk, bizonyítva, hogy az Elbrusz valamikor működő vulkán volt.
Utolsó nap tettünk még egy kisbuszos kirándulást a Csegem folyó völgyébe. Az út magasan a folyó fölött kanyargott. Egészen El-Tjublju faluig mentünk, ahol megnéztük Tamerlán lépcsőjét. Ezen a hegy oldalában kövekből épített meredek lépcsőn menekült a falu lakossága a hegyre Tamerlán mongol hódító fejedelem elől. Láttunk még nagyon régi, kőből épült kriptákat. Érdekes, csúcsos formája volt mindegyiknek, pici ablakkal, ajtó nélkül.
A faluban nagyon kevesen laktak, de nagyon kedves emberek voltak. Egy nénitől ajándékba kaptunk kenyeret, sajtot és igazi kaukázusi kefírt. Olyan finomat azóta se ittam.
Reggel már csak egy három órás buszozás várt ránk Mineralnije Vodiba, ahonnan kora délután indult a vonatunk. Kijev-Csop-Záhony átszállással 50 órát tartott az út hazáig."

Elbrusz_22A cikk első oldala a képre kattintva letölthető!
Elbrusz_32A cikk második oldala a képre kattintva letölthető!
Elbrusz_42A cikk harmadik oldala a képre kattintva letölthető!
Elbrusz_52A cikk negyedik oldala a képre kattintva letölthető!

 

Látogatott oldalak...

Oldalletöltések száma: 3740415

Adója 1 %-át...

...kérem ajánlja fel a:
Csúcskereszt Sportegyesület
részére. Adószám:
18592199-1-10
Köszönöm
Dr.Horváth Árpád

Ki olvas minket?

Oldalainkat 19 vendég és 0 tag böngészi

Kapcsolat

Csúcskereszt Sportegyesület

Dr.Horváth Árpád hegymászó gyógyszerész
H-3292 Adács
Kossuth u.13.
Magyarország
Tel: +36 37 550 008
e-mail: dr.horvath.arpad(kukac)t-online(pont)hu

Keresés