Budapestről isztambuli átszállással repültünk Teheránba. Szűk két órás késéssel indultunk Ferihegyről, már le kellett volna szállnia a gépnek, amikor még csak el se indultunk. Reménykedtünk, hogy így Isztambulban a várakozás talán kevesebb lesz, de végül mintegy 8 órát unatkoztunk a tranzitban. Teherán 2 és fél órával van előbbre. Negyed 4 helyett 5 órára érkeztünk meg a késés miatt. Ahogy közeledtünk a repülőtér felé érdekes volt látni az utakon a rengeteg autó fényét… valahogy nem erre számítottam. Több, mint egy órába telt, mire megkaptuk a vízumot és kiléphettünk Teheránba. Miután összesen négyen voltunk, a helyi vezetőnk kocsijával mentünk a szállásra. Egy órás autókázás után megérkeztünk a vezető lakására. Egyes számítások szerint 10 millió, más szerint akár 30 millió lakosa lehet Teherán városának. A kényelmes lakásban ettünk és aludtunk egykeveset, majd a felszerelésünk hegyre nem szükséges részét a lakásban hagyva újra autóba ültünk. Először pénzt váltottunk, majd az első napi szállásunkhoz mentünk. Teherán 1300 méter magasan fekszik, a szállás pedig kb. 2000 méteren volt. A fárasztó repülőút miatt itt is aludtunk egy bő órát. Hogy ne teljen a nap mászás nélkül egy viszonylag közeli vízeséshez mentünk. Egy kis faluban hagytuk az autót és onnan gyalogoltunk fel a vízeséshez. Legyen egy kis izgalom is, egy kicsit meredek oldalon gyalogoltunk fel a tetejéhez. A közeli várromot csak alulról néztük meg, mászófelszerelés nélkül és a közelgő naplemente miatt veszélyes lett volna felmászni rá. Visszafelé megálltunk egy másik faluban vacsorázni, ahol a csirke kebab nagyon finom volt.
Vasárnap reggeli után egy helyi terepjárójába pakoltunk és először aszfalt úton, majd egy sorompónál kifizetve az útdíjat földúton feldöcögtünk 3000 méterre az öszvérbázishoz, no meg egy aranyozott kupolájú mecset is volt itt. Rápakolták a hátizsákjainkat az öszvérekre, mi pedig a kis mászózsákkal indultunk felfelé. Lassú, nyugodt tempóban haladtunk, megerőltetés nélkül tettük meg az 1200 méter emelkedést 4 óra alatt. Sokkal jobban esett, könnyebb volt, mint eddig bármikor az ilyen mászás. Felérve ettünk, teát főztünk, aztán felpakoltunk a dormitba.
Szinte az összes eddigi mászásomnál estére elfáradtam, az első nagy magasságban töltött éjszaka fájni szokott a fejem és az étvágyam sem az igazi. Most ezek közül semmit nem tapasztaltam, szokatlan volt.
Következő nap reggeli után összepakoltunk és elindultunk egy akklimatizációs túrára. Kb 4900 méter magasságig mentünk fel. A már megszokott lassú, kényelmes tempóban több megállással kb. 2 óra alatt értünk fel. Letelepedtünk a sziklákra, majd a szokásos evés, ivás, fényképezés következett. Az út lefelé mindig sokkal gyorsabb, 1 óra alatt visszaértünk a házhoz. Kényelmesen megebédeltünk és a nap hátralevő részét pihenéssel töltöttük.
Kedd, a csúcsmászás napja. Negyed 6-kor keltünk, végülis nem túl korán. Cihelődés, kis evés-ivás, majd 6 körül indultunk a csúcs felé. Már kezdett világosodni, de még használtuk a fejlámpát. Nagyon jól haladtunk, cseppet sem megerőltető tempóban 20 perccel hamarabb felértünk oda, ahová előző nap. Továbbra is kényelmes tempóban haladtunk, de elég hideg volt és a szél is néha nagyon durvákat lökött. 5 ezer méter fölött egyre kellemetlenebb volt a szél. Jó 200 méterrel a csúcs alatt kezdett lankás lenni a terep, de egyre többször lehetett érezni a vulkán jellegzetes kénes, kénhidrogénes szagát. Az utolsó 100 méteren már nagyon csípte a szemem. A szél pedig akkorákat lökött, hogy a túrabotomat nem sikerült oda leszúrni, ahová szerettem volna, mindig arrébb rakta. Végül felértünk a gázkitöréshez, ami fantasztikus látvány volt! A lyuk nem látszódott, csak a közvetlen környezete, ami sárga volt a kéntől. Dőlt ki belőle a fehér gáz. Innen már nem volt messze a csúcs. Érdekesség, hogy bronz lappal vonták be az egyik sziklát. Csúcsfotó, majd megnéztük még a kráter belsejét, ott is alig volt hó. 40-45 km-es szél fújt, erősebb lökésekkel, még soha nem másztam ekkora szélben. Kerek 6 óra alatt értünk fel. Lefelé 5ezer méter alá érve már jóval enyhébb volt a szél, megerőltetés nélkül 3 és háromnegyed óra alatt visszaértünk a menedékházba. Ettünk és elég korán lefeküdtünk aludni. Borzasztó éhesen ébredtem. Hűvös volt és már itt is fújt a szél. A völgyet felhő borította, az öszvérbázis sem látszódott, nem úgy, mint előző nap. Lefelé egyre kellemesebb lett az idő, hamar kitisztult. Útközben tartottunk egy hosszabb pihenőt, megvártuk, hogy az öszvérek elmenjenek mellettünk.
Visszaérve az öszvérbázishoz egy igazi arab teát kaptunk pici csészékből. A kocsihoz ugyanazzal a terepjáróval mentünk, mint amelyikkel felfelé jöttünk. A hegymászásunk sikeresen véget ért, de volt még másfél napunk, amit szerettünk volna minél jobban kihasználni. Egy közeli faluban ebédeltünk, ahol fából készült emelvény volt szőnyeggel leterítve, majd az azokon lévő párnákra ülve ettük meg a bárány saslikot.
Visszaérve Teheránba némi pihenés után este egy „szórakozó negyedbe” mentünk. Egy kis, sziklák közötti patakocska mellett éttermek sorakoztak. Végig sétáltunk, majd az egyikben megvacsoráztunk, itt is szőnyeggel leterített emelvényen telepedtünk le és itt is finom saslikot ettünk, mint helyi specialitást. Kellemesen töltöttük az időt. Ötünk számlája 1,6 millió dirham volt. Egy hatalmas kupac pénzt raktunk ki fizetéskor, ami átszámítva mintegy 13 ezer forintot ért. Maradt még pénzünk…
Az utolsó napunk városnézéssel telt. Bejártuk a nagy bazárt, a volt sah palotáját, megnéztük a diadalívet és a tv toronyból láttuk Teheránt. Bár nagyon magas a tv torony, mégse lehetett látni az egész várost, annyira hatalmas. Utolsó este még lefényképeztem egy gyógyszertárat. mint minden alkalommal. A kép már a patikám falán lóg a többi külföldi gyógyszertár képe között…
Hazafelé a repülőutunk kényelmes volt. Alig volt késése a gépnek és Isztambulban a várakozás is jóval rövidebb volt.
A Damawand képtára